2015. június 11., csütörtök

6. fejezet



Oké, nézzük reálisan a dolgokat! Biztos történt valami a ruháinkkal... Vagy véletlenül berepült egy madár és feldúlt mindent! Igen, Bella, biztos csakis az történhetett! Gondolkozzá' már, ne legyél ennyire hülye!

 Remek, most már a tudatalattim is utál! Össze kell szednem magamat is és a ruháimat is! 
 Kipattantam az ágyból, elég gyorsan ahhoz, hogy megfájduljon a fejem. Remek! A szerteszét dobált cuccaimat gyorsan felszedegettem és már rohantam is ki a szobából. 
 Halkan becsuktam az ajtót, majd megfordultam, hogy bemenjek a sajátomba. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam a falnak dőlve Dylan-t egy pohár limonádéval a kezében. 
 - Hát te mit csinálsz? - nézett végig rajtam gyanakvóan.
 Ekkor beugrott, hogy félig-meddig pucér vagyok, ezért még inkább magamhoz szorítottam tegnapi öltözékemet. 
 - Én csak... Én csak... - próbáltam magyarázkodni, de semmi ésszerű nem jutott az eszembe.
 - Hát, valahogy sejtem mi lehetett itt...
 - Mi? Nem, nem, dehogyis! Szó sincsen arról, amire gondolsz! Mi csak...
 - Ti csak mi? Csak nem beengedted a macit a málnásba? - röhögött fel.
 - Fúj, de undorító vagy! Fogalmam sincsen, hogy mi történt, de kétlem, hogy csináltuk volna AZT! 
 Szánt szándékkal nem akartam kimondani a szót, hisz még a puszta gondolat - hogy részegen feküdtem le a legjobb barátommal - is undort keltett bennem saját magam iránt.
 - Miért nem mondod ki? Szexeltetek. Csak még te sem mered bevallani.
 Egyszerűen annyira elegem lett, hogy fogtam a poharát és az egész italt a képébe öntöttem, majd dühösen távoztam. Semmi kedvem sincs ilyen idiótákra vesztegetni az időmet. 
 Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, míg én egyenesen a fürdőszobába vettem az irányt. A tükörből egy kócos hajú, karikás szemű, riadt lány nézett vissza rám. Remek! Odaballagtam a kádhoz és megnyitottam a csapot. Míg az telítődött, addig én választottam pár normális, nem piaszagú göncöt, majd visszabukdácsoltam. 
 Jó pár órámba beletelt, mire végre valami normális külsőt varázsoltam magamnak. Mikor újra belenéztem a tükörbe, végre nem egy másnapos embert láttam, hanem az igazi Bellát, akinek kócos helyett göndör és normális haja volt. Egy egyszerű kék rövidnadrág és egy fekete, csipkés top volt rajtam. 
 Fürdés közben arra jutottam, hogy ma elmegyek feltérképezni a várost és ha az időm engedi, talán még fürdök is egyet a tengerben. Épp ezért fehérnemű helyett egy halványkék színű, fekete szegélyes bikinit húztam magamra. 
 Mikor visszamentem a szobába nagy meglepetésemre Jamie ült az ágyamon a két kezére támaszkodva. 
 - Öm.. Szia! - köszöntem neki halkan, ugyanis annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vett.
 Lassan rám emelte tekintetét és mélyen a szemembe nézett.
 - Bella, azt hiszem, beszélnünk kell! - mondta olyan lassan, hogy minden egyes betűt tisztán lehetett érteni.
 Úristen, ez már nagyon rosszul kezdődik! Az éjszakáról akar beszélni? Vagy lenne itt még valami más? Kicsit idegesen, de lecsücsültem mellé. 
 - Miről szeretnél... beszélni? - próbáltam leplezni az idegességemet, bevallom, nem sok sikerrel.
 - A múlt éjszaka... kicsit többet ittál a kelleténél. - a kicsit szót erősen megnyomta. - És úgy gondoltam, jobb lenne, ha lefeküdnél aludni. Így hát felhoztalak ide, majd miután már megbizonyosodtam arról, hogy tényleg alszol-e, visszamentem a medencéhez és megittam a maradék piát. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egyszer csak úgy éreztem, hogy túlteng bennem az energia. Nem tudtam tisztán gondolkodni, és olyat tettem, amire nem vagyok büszke.... 
 - Ne, kérlek, ne folytasd! - halk volt a hangom az elfojtott sírástól.
 - Bella, tudnod kell mindent! - mélyen a szemembe nézve folytatta. - Visszajöttem hozzád és felkeltettelek. Azt akartam, hogy velem együtt legyél, a közelemben. Nem tudom miért, de valahogy úgy gondoltam, hogy nem vagy biztonságban itt a szobádban és ezért magam mellett akartalak tudni, bár ekkor még nem tudtam, hogy mellettem sokkal rosszabb. Visszamentünk a kertbe és egy ideig csak nevetgéltünk és ittunk. Aztán kitaláltad, hogy fürödjünk a medencében. Én beugrottam ruhástól, de te nem akartad összevizezni a sajátodat, így szép lassan levetkőztél... meztelenre, majd odaúsztál mellém. Ez a része homályos, csak arra emlékszem, hogy mész előttem fel a lépcsőn, míg én a ruháinkat cipelve követtelek. Aztán... megkértelek, hogy táncolj nekem... és te megtetted! - Jamie egy pillanatra elhallgatott és a fejét rázva a távolba bámult.
 Ahogy egyre jobban belemerült a mesélésbe, képek kezdek megjelenni előttem, és be kellett látnom, hogy barátom - sajnos - nem hazudik.
 - És aztán mi történt? - kérdeztem, mert láttam rajta, hogy magától nem akarja folytatni.
 - Bella, én képtelen...
 - Ha már elkezdted, legalább mondd végig! Ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni, akárhogy is akarjuk! Tudnom kell, mit csináltam! - az utolsó mondat minden egyes szavát erősen hangsúlyoztam.
 Még egy rövid ideig bámult, majd ismét megszólalt:
 - Te csak táncoltál és táncoltál, én meg vedeltem magamba az alkoholt. Aztán beleültél az ölembe és ott folytattad a táncolást. Nem fogtam fel a helyzetet, sem azt, hogy te ki is vagy valójában. Csak egyetlen egy dolgot akartam és úgy gondoltam, hogy te meg tudod nekem adni ott és abban a pillanatban. Nem gondolkodtam, csak felkaptalak és az ágyra fektettelek... A többit úgy érzem te is ki tudod találni. 
 Szomorúan rám emelte tekintetét, szeméből sugárzott a félelem és a megbánás. Én viszont nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Lefeküdtem a legjobb barátommal, akibe már egy ideje bele vagyok zúgva. Szinte alig emlékszem valamire az estéből és azok sem túl szép dolgok. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ennyire felelőtlenek és ostobák voltunk. 
 - Hogy emlékezhetsz mindenre? 
 - Nem tudom. Néha másnaposan emlékszem dolgokra, de sokszor inkább azt kívánom, hogy bár ne tudnék.
 - Aha... - bólogattam, majd Jamie helyett most én merültem a gondolataimba. 
 Az egy dolog hogy ittam, az viszont már egy másik, hogy mennyire idióta voltam és hogy elvesztettem a szüzességem. Sosem így képzeltem el, bár nem mintha túl sok dologra emlékeznék, de hát akkor is. 
 Még mindig emésztettem Jamy szavait és közben jó párszor legszívesebben felpofoztam volna magamat. Egy olcsó, senkiházi kurvának érzem most magam, akit egy csettintésre le lehet venni a lábáról és meg lehet dönteni. 
 - Bella, kérlek mondj valamit! - fogta meg a bal kezemet.
 - Nem tudom ezt ép ésszel felfogni. Képtelen vagyok rá! Hogy tehettem ilyet?! És egyáltalán TE hogy tehetted ezt? - ekkor már szabad utat engedtem könnyeimnek, amik patakban csorogtak végig az arcomon.
 - Hidd el, nem szándékosan csináltam! Azt kívánom bár máshogy lett volna minden, de ahogy te is mondtad, nem tudunk rajta változtatni. 
 - Igazából legjobban az bánt, hogy olyan könnyű nőcskének érzem most magam. Olyannak, akit bárki, még az utca csövese is megkaphat, érted?
 - Tudom, de fölösleges ezt érezned, mert ez egyáltalán nem igaz! Te egy nagyszerű lány vagy, akihez egy normális, rendes pasi illik. Kérlek, ne haragudj rám!
 - Nem hiszem, hogy egyhamar el tudom felejteni... Most kérlek hagyj magamra. - elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se lássam.
 Egy pillanatig még habozott, majd felállt és nem mozdult addig, míg rá nem néztem. Ekkor lehajolt és a fülembe suttogott: 
 - Bocsáss meg! 
 Avval kiegyenesedett és kisétált az ajtón. Én csak ültem az ágyon ajkamat rágcsálva és töprengtem. Azon, hogy most mi tévő legyek, azon, hogy megbocsássak-e magamnak és legfőképp Jamie-nek. Vajon el tudom e felejteni mindezt és egyszerűen csak továbblépni?
 Ki kell szellőztetnem a fejem! Ez egyszerre túl sok! Felpattantam, felhúztam a lábamra gyorsan egy sarut és lerohantam a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtó irányába.
 - Hé, hé, csajszi, hova ilyen sietősen? - jött mögöttem Tamara.
 - Elmegyek egyet sétálni, majd jövök... valamikor.
 Elkapta a karomat és visszarántott, úgy, hogy szembe tudjak vele fordulni.
 - Ugye minden rendbe van? Csak mert hallottam egyesmást veled és Jamie-vel kapcsolatban. 
 - Igen, tudom, eléggé bonyolult.
 - Tudni szeretném, hogy jól vagy-e és, hogy nem fogsz hülyeséget csinálni, ha elengedlek!
 - Nyugodj meg, nem akarok semmit, csak sétálni.. és talán úszni egyet.
 - Hát jó! Vigyázz magadra!
 Elengedte a karom, én meg amilyen gyorsan csak tudtam megöleltem és már rohantam is ki. A telek határáig sprintelve próbáltam meg elmenekülni e ház szörnyű emlékétől. De rá kellett döbbennem, hogy bármennyire is messze megyek, mindig itt lesz velem az emlék. Nem tudom teljesen kitörölni, csak megkönnyíthetem a helyzetet úgy, hogy megbocsájtok magamnak is és barátomnak is. De minden annyira nehéz! Egy teljes napja sem vagyok itt és máris ilyen dolgok történnek! Mi lesz mondjuk 2 hét múlva? Félek. Félek a jövőmtől, a következményektől és attól, hogy elveszítek egy számomra fontos személyt. Én ezt nem akarom!  
 Időközben beértem a belvárosba, ahol ugyan kisebb tömeg volt, de még az elfogathatóbb típusú. Beugrottam egy kisebb pékségbe, ahol vettem egy pogácsát reggeli gyanánt. Az utcán pár kirakat előtt megálltam és nézelődtem. Elég jó ruhák voltak egy-egy üzletben, emiatt néhányat nemcsak kívülről, hanem belülről is megnéztem. A nagy shoppingolás elterelte a gondolataimat az otthon történtekről. 

 - 10 dollár lesz! - mondta az eladó, miközben elcsomagolta az újonnan vett pólómat.

 Fizetés után leültem a padra és megnéztem, nem hívott e valaki. Pechemre hívás helyett üzenetet kaptam... Tőle. Hm, milyen kedves, hogy így "aggódik" értem! Bár tudom, hogy ez cseppet sem igaz! Jamie csak azt akarja tudni, hogy megbocsájtok e neki. Kicsit töprengtem a válaszon, majd a telómat eltéve továbbindultam. A sarokhoz közel állt egy fagyis bódé, gondoltam, úgyis meleg van, egy gombóc sosem árt. Egy narancsos-rumos csokoládés fagyit vettem. Az árus kedvesen mosolygott és kellemes napot kívánt nekem. Talán még mindig léteznek rendes emberek! Olyanok, akik nem isszák le magukat seggrészegre és nem fektetik le a legjobb barátjukat! 
 Dél körül járhatott az óra, mikor megkordult a gyomrom. Megálltam és a szememmel kerestem egy közeli éttermet. Mikor beléptem, rögtön elámultam a hely barátságos hangulatától. Szolid, családias, visszafogott. Talán ezek a szavak jellemeznék leginkább a helyet. Leültem egy félreeső helyre és az étlapot nézegetve kerestem valami ebédfélét. A pincér nemsokkal az érkezésem után meg is jelent és felvette a rendelésemet.
 - Előételnek húslevest szeretnék, főétel legyen mondjuk... rántott sajt krumplipürével. 
 - Desszertet esetleg? - kérdezte mosolyogva.
 - Hát... talán... De azt még eldöntöm. 
 Írt még pár sort a jegyzetfüzetébe, majd el is tűnt. Kint gyönyörűen sütött a nap, a kisgyerekek vígan mulatoztak a szökőkútnál, míg szüleik a padon ülve figyelték őket. Eszembe jutott a gyerekkorom, mikor még én voltam ugyanekkora és én csináltam ezeket a dolgokat, míg az én anyukám és apukám ültek a padon mosolyogva. Régi szép idők. De ezeknek már réges-rég vége van. Ők már nem foglalkoznak velem, nem mérik fel döntéseik súlyosságát, csak azt veszik figyelembe, hogy nekik és a munkájuknak mi jó. Az idő múlásával ezt megértettem és elfogadtam, de valahogy sosem tudtam úgy igazán azonosulni a gondolattal. Sokszor álmodoztam egy másik családról, egy olyanról, ahol szeretet van, békesség és megértés. Egy olyanról, ahol mindenki beleszólhat a döntésekbe, ahol nem kell szó nélkül tűrnöm a változást, ahol végre nem kell egyedül lennem. De ez a család nem létezik, egyedül csak a fejemben. Ezt be kellett látnom már jó régen. 
 A pincér meghozta a levesem, majd ismét távozott egy másik asztalhoz. Szürcsölgetés közben az előttem lévő napilapot olvasgattam. Nem írtak benne túl sokat, sőt, a cikkek háromnegyede unalmas volt. Ebben a városban szinte nem is történik semmi rossz. 
 Az előétel elfogyasztása után kimentem a mosdóba, hogy egy kicsit rendbe szedjem magamat. Nem is olyan rossz - gondoltam, mikor megpillantottam tükörképemet. Egy kis hajfésülés után már nem is látszott rajtam, hogy rossz a kedvem. 
 Visszaballagtam az asztalomhoz, ahol nagy meglepetésemre egy velem egykorú srác ült. 
 - Elnézést, de ez az én helyem! - mentem oda hozzá.
 A fiú felnézett rám, mogyoróbarna szemei egyenesen az enyémekbe fúródtak. Ennél igézőbb és szebb szemeket sosem láttam még! Úristen, honnan jött ez a gondolat? 
 - Sajnálom, azt hittem, szabad, ugyanis nem volt itt senki. Ne haragudj! - mosolyodott el, majd fogta a cuccát és átült máshova.
 Miután leültem, néztem, ahogy felbukdácsol az egyik bárszékre. Nem tudom, mi vagy hogy miért, de valami megfogott ebben a srácban. Míg az okát kerestem, a fiú hátranézett, egyenesen felém. Tekintetünk megint találkozott. Gyorsan el is kaptam, ugyanis rájött, hogy bámulom, és a mosolyától csak még vörösebb lettem.
 - Egy rántott sajt krumplipürével. Jó étvágyat! - tette le elém a tálat a pincér.

 Ebédem elfogyasztása után odamentem a pulthoz, hogy fizetni tudjak. Éreztem a fiú tekintetét rajtam, de megálljt parancsoltam magamnak, és nem néztem rá. 
 Fizetés után kicsit gyorsabban távoztam a helyről, mint akartam. Előbb Jamie, most meg ez a srác! Egyre csak jobb és jobb lesz a nap! Leültem egy közeli padra és jó darabig csak néztem ki a fejemből. Telefonom csörgése hirtelen visszarántott a normális világba.
 - Hol vagy csajszi? - szólt bele Tamara.
 - Öm... Éppen egy étterem előtt ülök a.... Roosevelt Streeten. Miért kérded?
 - Csak azt hittem... - halk köhécselés a háttérben. - ..azt hittük, hogy hazajössz ebédre.
 - Igazából magam sem tudom, hogy mikor megyek haza, de egyébként is, az előbb ettem. Talán még lemegyek a partra és csak aztán haza. Nem tudom.
 - Rendben. Bella? - mondta kicsit halkabban.
 - Igen? - itt valami készülőben van.
 - Jobb lenne, ha minél előbb hazajönnél. Jamie valahogy olyan... más. De nem a jó értelemben mondom. Egész nap olyan volt, mint az életunt emberek. Nem tudom, hogy ez miattad van-e vagy más miatt, de ez nekem nem tetszik.
 - Értem. Nem hiszem, hogy túl sokat tudnék segíteni a helyzeten. Bár, ha jobban meggondolom... Talán. 
De nem biztos! Majd még át kell gondolnom ezt az egészet, de most mennem kell, puszi!
 Életunt? És ezen talán csak én segíthetek avval, ha kimondom, amit hallani akar. De vajon én is azt akarom? Meg akarok neki bocsájtani? Hát persze, hogy meg! Ő a legjobb barátom, nem tehetek mást! És mi lenne, ha fordított lenne a helyzet? Természetesen én is azt akarnám, hogy megbocsássanak nekem! Gyerünk, Bella, nézd el neki ezt az egy dolgot! Te sokkal többször csináltál hülyeséget, mint ő, és láss csodát, mégis jóban vagytok! 
 Újult erővel álltam fel és indultam meg a strand felé. Belső énemnek igaza van. Több hülyeséget csináltam én vele, mint ő énvelem. Lehet, hogy nem fogom egyhamar ezt teljesen megemészteni, de legalább meg kell próbálnom! Nem nyűglődhetek ezen egész nyáron... vagy akár egész életemben!
 Kicsit túl gyorsan vettem be a kanyart a másik utcába. Amint befordultam, teljes erőmből neki mentem valakinek, így ő el is esett, míg én csak egy kicsit meginogtam. 
 - Jaj, elnézést, ne haragudjon, nem láttam, az én hibám! - próbáltam mentegetőzni.
 Felé nyújtottam a kezem, hogy fölsegítsem, de mikor felnézett rám az illető, ledermedtem.....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése