2015. július 19., vasárnap

8. fejezet

- Azt hiszem, beszélnünk kell…

 - Igen, nézd, Bella, egész nap azon gondolkodtam, hogy hogy hozhatnám jóvá…- kezdett bele Jamie.
 - Ne, Jamie, nem kell szabadkoznod! - vágtam közbe.
 - De igenis kell! Bella, te vagy a legjobb barátom és egyáltalán nem akarlak elveszíteni. Ugyan tudom, hogy ott van nekem Dylan meg Tamara, de ővelük mégsem olyan, mint veled. Mindegyikőtökben van valami egyedi és emiatt nem akarlak titeket elveszíteni. Te egy rendes lány vagy, aki nemcsak okos, de még szép is és rengeteget lehet veled hülyülni, de tudok veled komolyabb dolgokról is beszélni. Nem tehetem jóvá a tegnap történteket, de ígérem, ha most megbocsájtasz, sokkal, de sokkal jobb barátod leszek, mint eddig voltam.
  Egy darabig még ecsetelgette ezt a „nem veszíthetlek el” dolgot, majd mikor monológja végére ért, rám emelte gyönyörű, barna szemeit. Első gondolatom az volt, hogy vajon mennyit agyalhatott ezen. Talán egész nap itt ült a szobájában? Te idióta, Tamara mondta, hogy ki sem mozdult innen. Nézz már rá! Annyira látni a szemében a könyörgést és a megbánást! És tényleg így volt: Jamie két szép íriszébe nem láttam semmi vidámságot. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy barátomnak milyen gyönyörű szemei vannak. Elbűvöltem és döbbenten bámultam őket, míg nem belső énem megint meg nem szólalt. Hahó, válaszolj már, te! Percek óta a válaszodat várja és kezd egy kicsit őrültnek hinni, hogy csak így nézed őt tátott szájjal! Szerencséd, hogy a nyálad nem folyt még ki! Egész nap ezen agyaltál, hogy mit mondj neki és már órák óta tudod a választ! Gyerünk, szólalj meg és tegyél pontot ennek az egésznek a végére!
 Felocsúdtam döbbenetemből, megráztam egy kicsit a fejem, hogy kitisztuljon.
 - Khm, Jamie, őszinte leszek hozzád. - kezdtem bele mondandómba. - Egész álló nap a várost jártam avval a gondolattal, hogy majd a friss levegő jót tesz és segít a gondolkodásban. Nos, ez félig-meddig igaz is. A döntésemben egy kicsit egy srác is segített, Andrew. Itt lakik nem messze, nem tudom, hogy ismered-e. De mindegy is, hisz nem ez a fontos. Igazat adott nekem abban, hogy meg kell bocsátanom neked! - Jamie szemei felragyogtak és az arcára kiült „ez-tényleg-igaz?” mosoly. - Igen, igen, igaz. Figyelj, Jamy, ugyan ez nem egy kis dolog, de én sokkal rosszabbakat is tettem a múltban ellened és te nem haragudtál meg rám. Így nekem sem áll szándékomban, hisz nélküled szürkébbek lennének a hétköznapjaim, mint amilyenek eddig és egyébként is: egy nagyon fontos személy vagy az életemben és nem akarlak elveszíteni egyhamar.
 Mikor a végére értem, kifújtam a levegőmet és elégedetten ránéztem az arcára. Az életvidám, sosem szomorú tekintet visszatért, aminek iszonyatosan örültem. Hirtelen felpattant, nevetve felkapott és megpörgetett a levegőben.
 - Istenem, Bell, te vagy az egyik legjobb ember, akit ismerek! Annyira imádlak!
 Letett, magához húzott és belecsókolt a hajamba.
 - Én is szeretlek! - kuncogtam.
 Ez nem az a tipikus romantikus szerelmi vallomás volt, hanem két jó barát kibékülésének megpecsételése. Végülis minden jóra fordult és nem lett belőle hatalmas botrány.
 - Tamarától hallottam, hogy ki sem dugtad a fejedet ebből a szobából a nap folyamán.
 - Igen, tudod, azt hittem, hogy itthon maradtál és nem akartam a szemedbe nézni mindezek után. - hajtotta le a fejét.
 - Hé, semmi baj! De ezek szerint ma még nem is ettél semmit! - mosolyogtam rá.
 - Volt itt még egy zacskó chips, azt befaltam ebédkor.
 - Az nem rendes étel és egyáltalán nem is egészséges! - korholtam. - Gyere, csinálok neked valami normálisat vacsorára.
 Válaszra nem várva megfogtam a csuklóját és kihúztam a szobából.
 - Várj, várj, nem kell rángatnod! - nevetett. - Mindjárt megyek, csak átöltözöm, hisz nem akarok egy szál alsóban lemenni.
 Ekkor vettem észre, hogy barátom félmeztelen. Látványosan végigmértem és kicsit elidőzött a tekintetem izmos felsőtestén, de nagy nehezen elvettem róla a pillantásomat és zavaromban inkább a világossárga falat tüntettem ki figyelmemmel. Jamie-t láthatóan szórakoztatta a helyzet, hisz halkan kuncogott - gondolom - rajtam.
 - Ömm… rendben, akkor… akkor lent várlak. - motyogtam.
 Mosolyogva visszament, én pedig leszaladtam a lépcsőn.
 - Hova ez a nagy sietség? - jött ki a mosdóból Tamara.
 - Csak a konyhába megyek vacsorát készíteni Jamie-nek. - mosolyogtam őszintén.
 - Akkor ezek szerint szent a béke közöttetek?
 - Igen, megbeszéltük a dolgokat és most már minden a régi. Remélem, nem kell egyhamar ilyeneken rágódnom…
 - Kétlem, hogy mindezek után bármi őrültséget is tenne ellened!
 - Szavadon foglak, ha nem így lesz! - ráztam meg előtte komolyan a mutatóujjamat, de pár másodperc után már mindegyikünk nevetésbe tört ki.
 Becsörtettem a konyhába és megálltam a hűtő előtt. Valami finomat szeretnék készíteni, de nem akarok sokáig vesződni vele. Végül, pár perc gondolkodás után, a tésztasalátára esett a választásom.
 A tésztát beletettem egy lábasba és feltettem főni, addig pedig elővettem a többi hozzávalót és kerestem egy nagy tálat, amibe el tudom készíteni. Miután összekevertem, amit kellett, az ablak elé álltam és kinéztem rajta. Már sötét volt, de a hold és a csillagok olyan fényesen ragyogtak az égen, hogy a vízben tükröződtek vissza. Ekkor megrohamoztak az emlékek…
 - Anya, segíthetek valamit? - léptem be a konyhába, ugyanis odakint már beesteledett és nem akartam már tovább maradni.
 - Nem tudom, kicsim, hogy tudsz-e bármiben is… - nem nézett fel a szakácskönyvéből, mikor válaszolt.
 - Akkor esetleg… olvashatnám, amit kell! - ajánlottam fel.
 Anya rám nézett egy kedves pillantással, majd sóhajtott.
 - Legyen. Tudom, hogy úgysem hagytad volna annyiban az egészet. Apádtól örökölted a kitartásodat! - nevetett.
 Odaálltam mellé és megnéztem, hogy mit főz. Lép pörkölt. Hm, életemben nem hallottam róla.
 Gondosan olvastam a teendőket és adogattam a hozzávalókat, amikor csak kellett. Ezen kívül néha-néha, mikor anya épp telefonált, folytattam a főzést helyette.
 Mikor elkészült, büszkén tettem le az asztalra.
 - Jaj, kicsim, annyira örülök, hogy sikerült elkészítenünk és ráadásul még időben is vagyunk! - ölelt át.
 - Ezt hogy érted? Vendégeket várunk? - néztem rá kérdőn.
 - Igen, egy fontos ügyfél jön át a családjával és az egyik munkatársam ajánlotta ezt az ételt. Menj fel és vegyél fel egy elegáns ruhát!
 Felrohantam a szobámba és kinyitottam a szekrényem ajtaját. Egy egyszerű kék egybe ruhát választottam, hozzá egy bőrszínű magas sarkú cipőt húztam fel. A nyakamba egy leveles nyakláncot tettem. Kifésültem a hajamat és hátul gyorsan összekötöttem egy copfba. Mire mindennel végeztem, csengettek…
 - Hahó, Bella, minden rendben? - rázta meg a vállamat… Dylan?
 - I.. igen, de te mit keresel itt? - néztem rá kicsit furcsán és gyanakvón.
 - Ez egy konyha, ahova az emberek akkor mennek, amikor éhesek! - mondta nem kevés gúnnyal a hangjában.
 - Képzeld, tudom, mi ez a hely! De attól még nem kellene csak úgy rázogatnod az embert, mikor látod, hogy éppen elmélyedve gondolkodik valamin.
 - Hidd el, nem is állt szándékomban, de a tészta már rég megfőtt és te észre sem vetted se ezt, se azt, hogy szólogattalak, így hát azt tettem, amit tennem kellett! - rántotta meg a vállát.
 - Vagy úgy…
 Odaléptem a gázhoz és elvettem onnan az edényt, majd a mosogatóhoz léptem.
 - Megtudhatnám, hogy mi vonta el ennyire a figyelmedet? Csak nem láttad azt a srácot, akivel a napodat töltötted? Te aztán nem vesztegeted az idődet, ha pasizásról van szó! - nevetett fel gúnyosan.
 - Egyáltalán nem, Dylan! - kiáltottam el magam hirtelen, mire arca komorrá változott. - Semmi közöd nem lenne hozzá, de elmondom, hogy épp egy emléket idéztem fel! És egyáltalán nem értem, hogy mi bajod van velem, miközben semmit az égvilágon nem ártottam neked! Magyarázd el kérlek, hogy miért csinálod mindezt! - könyörögtem neki, a hangom pedig elcsuklott az elfojtott könnyektől.
 - Én… én…
 - Minden rendben van? Kiabálást hallottam, azt hittem, vitatkoztok! - lépett be Jamie a legrosszabb pillanatban.
 Aggódva rám nézett és mikor megláttam könnyes szemeimet, mérgesen barátjára pillantott, aki még mindig egy helyben állt és némán tátogott valamit.
 - Dylan mit műveltél Bellával? - ment közelebb hozzá.
 - Hagyd, Jamie, úgysem hajlandó válaszolni! - felvontam az orromat, majd arrébb mentem, hogy befejezzem a művemet.
 Dylan mindeközben kiment a szobából és barátom helyet foglalt az egyik bárszéken. Elővettem két tányért és letettem az asztalra a salátával együtt. Mertem mindegyikünknek és nekiláttunk a frissen elkészített ennivalónak. Alig-alig beszéltünk, mindketten a gondolatainkba merültünk.
 Miután végeztünk, bepakoltam a mosogatóba és elmentem fürdeni. A víz alatt végiggondoltam a mai napomat és elégedetten nyugtáztam, hogy csöppet sem akciómentesen telt el. Bár Dylan még mindig aggasztott és furdalt a kíváncsiság, hogy vajon milyen magyarázattal rukkolt volna elő akkor, ha Jamy nem lépett volna be és szakította volna félbe.

 Másnap reggeli után magamra kaptam egy sportos öltözéket és kiléptem az ajtón. Szerencsémre, hogy nem indultam el azonnal, máskülönben letapostam volna a szép rózsacsokrot, ami a lábtörlőn feküdt.
 - Hát ez? - kérdeztem halkan és lehajoltam, hogy felvegyem.
 A csokor belsejében egy kis cetli állt, rajta egy sor írással:
 „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok. …
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!”
Remélem, hogy feldobtam a napodat és várom, hogy újra lássalak, drága Bella!
 A vers gyönyörű volt, a virágokkal együtt, melyek illata bódító volt. Viszont hiányt éreztem valahol belül, hisz nem tudtam meg, hogy ki küldte. Becsuktam az ajtót és a konyhába siettem, hogy víz alá tegyem. A nappaliban mintha láttam volna egy vázát! Bementem a szobába és az egyik polcon meg is láttam a kék tárgyat. Levettem és visszasiettem, teletöltöttem és belehelyeztem a virágokat. Gyönyörűen mutattak. Letettem az étkezőasztalra és pár percig még gyönyörködtem a látványába, majd sietve távoztam a reggeli kocogásomra.
 Futás közben végig azon agyaltam, hogy vajon ki hozhatta a csokrot. Biztos valaki, akit ismerek. Nem, egy vadidegen! Persze, te idióta, ennyire sügér már te sem lehetsz! Néha kicsit megrémít, hogy a belső énem milyen gonosz…
 Lihegve léptem be a házba, ahol Tamara fogadott.
 - Kié az a csokor virág az asztalon? - érdeklődött.
 - Hát… ömm… én kaptam. Ott feküdt az ajtó előtt és akkor vettem észre, mikor épp indultam volna futni.
 - Egy titkos hódoló? - sikított fel örömében.
 - Csss, fogalmam sincs! - fogtam be a száját, nehogy a srácok lejöjjenek, hogy megnézzék, miért sikítozunk. - Egyelőre még én magam sem tudom, ki küldhette, de remélem, hogy hamarosan ki tudom deríteni. Kaptam még egy kis kártyát is hozzá.
 Amint kihúztam a zsebemből barátnőm azonnal kikapta a kezemből és csillogó szemekkel olvasni kezdte. Mikor a végére ért megölelt és csak úgy ragyogott a boldogságtól.
 - Úristen, Bella, valaki oda meg vissza van érted! És ez az üzenet… Istenem, meg akarom ismerni a srácot, szóval ajánlom, hogy minél előbb derítsd ki, ki az!
 - Rendben, rendben, megpróbálhatom! - nevettem, majd felmentem, hogy átöltözzek.
 A nap folyamán a fiúk is észrevették a konyhát díszítő növényt és mindenki érdeklődött, hogy ki és miért kapta. Mindegyiknek elmeséltem, hogy hogyan találtam meg. Jamie szemében mintha féltékenységet fedeztem volna fel, bár erre kicsit rásegítettem én is, hisz többször is elmondtam neki, hogy mennyire figyelmes és romantikus ajándék. Dylan meg ugyanolyan közömbös maradt, mint a mesélés előtt. Nem is vártam mást tőle…

 A következő napokban minden egyes reggel egy csokor virág várt rám az ajtó előtt, egy kis üzenettel a rózsák és/vagy liliomok között. Mindegyiken egy romantikus kis versecske vagy egy sor állt. Tamara már nagyon izgatott volt, hisz szerinte, ha valaki ennyire figyelmes és kitartó, hamarosan fel fogja fedni magát és randira fog hívni. Jóslata be is igazolódott.
 Pénteken a romantikus kis sorocskán kívül egy mondat is volt:
 „Eljössz velem randizni? Ha igen, este nyolckor várlak a kapuban!”
 Az üzenetet természetesen megmutattam barátnőmnek is, aki azonnal elrángatott vásárolni, mivel leszögezte, hogy muszáj elmennem. Nem akartam letagadni, hogy semmi kedvem sincs menni, hiszen már nagyon kíváncsi voltam. És egyébként is, semmit sem veszíthetek vele! Ha valaki ennyire romantikus, az rossz ember nem lehet! Talán még szerencsém is lesz ma este!
 Délután ötkor érkeztünk vissza a házba. A srácok épp a tévé előtt döglöttek, mert állításuk szerint semmi mást nem lehet csinálni. Na persze! Hahó, ott van kint egy hatalmas medence, de sebaj! Észrevették a sok szatyrot a kezünkben és inkább nem is kérdeztek semmit, ám Tamy nem hagyta annyiban a dolgot és vidáman elcsacsogta, hogy ma este randim lesz a titkos hódolómmal. Természetesen Jamie nem tartotta jó ötletnek, mert szerinte veszélyes lehet, mert nem tudhatom, ki fog rám várni. Ugyan kicsit igazat is adtam neki, de T nem hagyta, hogy haverom véleménye elvegye a kedvem a randitól.
 Egy testre simuló, barna pamut ruhát adott rám, és kiválasztott egy világosbarna magas sarkút. Az összhatás eléggé jól nézett ki. Büszkén néztem végig magamon a tükörben, majd leültem a székre és barinőm el is kezdte a sminkelésem. Miután végzett vele, megfésülte és befonta a hajamat.
 - Készen állsz! Bella, gyönyörű vagy! - ölelt meg elégedetten.
 - Nagyon szépen köszönöm!
 Az ágyról felvett egy barna dzsekit és a kezembe adta, mondván, hogy nem lesz ám olyan meleg este, mint napközben.
 Nyolc előtt pár perccel lebaktattunk a lépcsőn és a fiúk elé álltunk, hogy megtudjuk, mit gondolnak Tamara munkájáról. Mondanom sem kell, hogy Jamie azonnal bókolt a megjelenésemnek. Dylan előbb alaposan végigmért - elidőzött egy darabig a mellemnél - majd egy mosollyal nyugtázott, hogy nagyon csinos vagyok. Hoppá, az első bók, amit hallottam Dylan Frendsontól!
 Az ajtóban elköszöntem T-től, és megígértem neki, hogy másnap reggel mindent részletesen elmesélek, és ha nem érzem jól magam a fiú társaságában, azonnal SMS-ezek neki!
 Nyolckor izgatottan álltam a kapuban a kabátomat szorongatva.
 - Hát eljöttél? - hallottam meg egy vidám, ámde ismerős hangot magam mellől.

 A hang irányába fordítottam a fejem, és amikor megpillantottam az illetőt, ledöbbentem… 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése