- Azt hiszem, beszélnünk kell…
- Igen, nézd, Bella, egész nap azon
gondolkodtam, hogy hogy hozhatnám jóvá…- kezdett bele Jamie.
- Ne, Jamie, nem kell szabadkoznod! - vágtam
közbe.
- De igenis kell! Bella, te vagy a legjobb
barátom és egyáltalán nem akarlak elveszíteni. Ugyan tudom, hogy ott van nekem
Dylan meg Tamara, de ővelük mégsem olyan, mint veled. Mindegyikőtökben van
valami egyedi és emiatt nem akarlak titeket elveszíteni. Te egy rendes lány
vagy, aki nemcsak okos, de még szép is és rengeteget lehet veled hülyülni, de
tudok veled komolyabb dolgokról is beszélni. Nem tehetem jóvá a tegnap
történteket, de ígérem, ha most megbocsájtasz, sokkal, de sokkal jobb barátod
leszek, mint eddig voltam.
Egy darabig még ecsetelgette ezt a „nem veszíthetlek el” dolgot, majd
mikor monológja végére ért, rám emelte gyönyörű, barna szemeit. Első gondolatom
az volt, hogy vajon mennyit agyalhatott ezen. Talán egész nap itt ült a
szobájában? Te idióta, Tamara mondta,
hogy ki sem mozdult innen. Nézz már rá! Annyira látni a szemében a könyörgést
és a megbánást! És tényleg így volt: Jamie két szép íriszébe nem láttam
semmi vidámságot. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy barátomnak milyen
gyönyörű szemei vannak. Elbűvöltem és döbbenten bámultam őket, míg nem belső
énem megint meg nem szólalt. Hahó,
válaszolj már, te! Percek óta a válaszodat várja és kezd egy kicsit őrültnek
hinni, hogy csak így nézed őt tátott szájjal! Szerencséd, hogy a nyálad nem
folyt még ki! Egész nap ezen agyaltál, hogy mit mondj neki és már órák óta
tudod a választ! Gyerünk, szólalj meg és tegyél pontot ennek az egésznek a
végére!
Felocsúdtam döbbenetemből, megráztam egy
kicsit a fejem, hogy kitisztuljon.
- Khm, Jamie, őszinte leszek hozzád. - kezdtem
bele mondandómba. - Egész álló nap a várost jártam avval a gondolattal, hogy
majd a friss levegő jót tesz és segít a gondolkodásban. Nos, ez félig-meddig
igaz is. A döntésemben egy kicsit egy srác is segített, Andrew. Itt lakik nem
messze, nem tudom, hogy ismered-e. De mindegy is, hisz nem ez a fontos. Igazat
adott nekem abban, hogy meg kell bocsátanom neked! - Jamie szemei felragyogtak
és az arcára kiült „ez-tényleg-igaz?” mosoly. - Igen, igen, igaz. Figyelj,
Jamy, ugyan ez nem egy kis dolog, de én sokkal rosszabbakat is tettem a múltban
ellened és te nem haragudtál meg rám. Így nekem sem áll szándékomban, hisz
nélküled szürkébbek lennének a hétköznapjaim, mint amilyenek eddig és egyébként
is: egy nagyon fontos személy vagy az életemben és nem akarlak elveszíteni
egyhamar.
Mikor a végére értem, kifújtam a levegőmet és
elégedetten ránéztem az arcára. Az életvidám, sosem szomorú tekintet
visszatért, aminek iszonyatosan örültem. Hirtelen felpattant, nevetve felkapott
és megpörgetett a levegőben.
- Istenem, Bell, te vagy az egyik legjobb
ember, akit ismerek! Annyira imádlak!
Letett, magához húzott és belecsókolt a
hajamba.
- Én is szeretlek! - kuncogtam.
Ez nem az a tipikus romantikus szerelmi
vallomás volt, hanem két jó barát kibékülésének megpecsételése. Végülis minden
jóra fordult és nem lett belőle hatalmas botrány.
- Tamarától hallottam, hogy ki sem dugtad a
fejedet ebből a szobából a nap folyamán.
- Igen, tudod, azt hittem, hogy itthon
maradtál és nem akartam a szemedbe nézni mindezek után. - hajtotta le a fejét.
- Hé, semmi baj! De ezek szerint ma még nem is
ettél semmit! - mosolyogtam rá.
- Volt itt még egy zacskó chips, azt befaltam ebédkor.
- Az nem rendes étel és egyáltalán nem is
egészséges! - korholtam. - Gyere, csinálok neked valami normálisat vacsorára.
Válaszra nem várva megfogtam a csuklóját és
kihúztam a szobából.
- Várj, várj, nem kell rángatnod! - nevetett.
- Mindjárt megyek, csak átöltözöm, hisz nem akarok egy szál alsóban lemenni.
Ekkor vettem észre, hogy barátom félmeztelen.
Látványosan végigmértem és kicsit elidőzött a tekintetem izmos felsőtestén, de
nagy nehezen elvettem róla a pillantásomat és zavaromban inkább a világossárga
falat tüntettem ki figyelmemmel. Jamie-t láthatóan szórakoztatta a helyzet,
hisz halkan kuncogott - gondolom -
rajtam.
- Ömm… rendben, akkor… akkor lent várlak. -
motyogtam.
Mosolyogva visszament, én pedig leszaladtam a
lépcsőn.
- Hova ez a nagy sietség? - jött ki a mosdóból
Tamara.
- Csak a konyhába megyek vacsorát készíteni
Jamie-nek. - mosolyogtam őszintén.
- Akkor ezek szerint szent a béke közöttetek?
- Igen, megbeszéltük a dolgokat és most már
minden a régi. Remélem, nem kell egyhamar ilyeneken rágódnom…
- Kétlem, hogy mindezek után bármi őrültséget
is tenne ellened!
- Szavadon foglak, ha nem így lesz! - ráztam
meg előtte komolyan a mutatóujjamat, de pár másodperc után már mindegyikünk
nevetésbe tört ki.
Becsörtettem a konyhába és megálltam a hűtő
előtt. Valami finomat szeretnék készíteni, de nem akarok sokáig vesződni vele.
Végül, pár perc gondolkodás után, a tésztasalátára esett a választásom.
A tésztát beletettem egy lábasba és feltettem
főni, addig pedig elővettem a többi hozzávalót és kerestem egy nagy tálat,
amibe el tudom készíteni. Miután összekevertem, amit kellett, az ablak elé
álltam és kinéztem rajta. Már sötét volt, de a hold és a csillagok olyan
fényesen ragyogtak az égen, hogy a vízben tükröződtek vissza. Ekkor
megrohamoztak az emlékek…
- Anya,
segíthetek valamit? - léptem be a konyhába, ugyanis odakint már beesteledett és
nem akartam már tovább maradni.
- Nem tudom, kicsim, hogy
tudsz-e bármiben is… - nem nézett fel a szakácskönyvéből, mikor válaszolt.
- Akkor esetleg… olvashatnám,
amit kell! - ajánlottam fel.
Anya rám nézett egy kedves
pillantással, majd sóhajtott.
- Legyen. Tudom, hogy úgysem
hagytad volna annyiban az egészet. Apádtól örökölted a kitartásodat! -
nevetett.
Odaálltam mellé és megnéztem,
hogy mit főz. Lép pörkölt. Hm, életemben nem hallottam róla.
Gondosan olvastam a teendőket és
adogattam a hozzávalókat, amikor csak kellett. Ezen kívül néha-néha, mikor anya
épp telefonált, folytattam a főzést helyette.
Mikor elkészült, büszkén tettem
le az asztalra.
- Jaj, kicsim, annyira örülök,
hogy sikerült elkészítenünk és ráadásul még időben is vagyunk! - ölelt át.
- Ezt hogy érted? Vendégeket
várunk? - néztem rá kérdőn.
- Igen, egy fontos ügyfél jön át a családjával
és az egyik munkatársam ajánlotta ezt az ételt. Menj fel és vegyél fel egy
elegáns ruhát!
Felrohantam a szobámba és
kinyitottam a szekrényem ajtaját. Egy egyszerű kék egybe ruhát választottam,
hozzá egy bőrszínű magas sarkú cipőt húztam fel. A nyakamba egy leveles
nyakláncot tettem. Kifésültem a hajamat és hátul gyorsan összekötöttem egy
copfba. Mire mindennel végeztem, csengettek…
- Hahó, Bella, minden rendben? - rázta meg a
vállamat… Dylan?
- I.. igen, de te mit keresel itt? - néztem rá
kicsit furcsán és gyanakvón.
- Ez egy konyha, ahova az emberek akkor
mennek, amikor éhesek! - mondta nem kevés gúnnyal a hangjában.
- Képzeld, tudom, mi ez a hely! De attól még
nem kellene csak úgy rázogatnod az embert, mikor látod, hogy éppen elmélyedve
gondolkodik valamin.
- Hidd el, nem is állt szándékomban, de a tészta
már rég megfőtt és te észre sem vetted se ezt, se azt, hogy szólogattalak, így
hát azt tettem, amit tennem kellett! - rántotta meg a vállát.
- Vagy úgy…
Odaléptem a gázhoz és elvettem onnan az
edényt, majd a mosogatóhoz léptem.
- Megtudhatnám, hogy mi vonta el ennyire a
figyelmedet? Csak nem láttad azt a srácot, akivel a napodat töltötted? Te aztán
nem vesztegeted az idődet, ha pasizásról van szó! - nevetett fel gúnyosan.
- Egyáltalán nem, Dylan! - kiáltottam el magam
hirtelen, mire arca komorrá változott. - Semmi közöd nem lenne hozzá, de
elmondom, hogy épp egy emléket idéztem fel! És egyáltalán nem értem, hogy mi
bajod van velem, miközben semmit az égvilágon nem ártottam neked! Magyarázd el
kérlek, hogy miért csinálod mindezt! - könyörögtem neki, a hangom pedig
elcsuklott az elfojtott könnyektől.
- Én… én…
- Minden rendben van? Kiabálást hallottam, azt
hittem, vitatkoztok! - lépett be Jamie a legrosszabb pillanatban.
Aggódva rám nézett és mikor megláttam könnyes
szemeimet, mérgesen barátjára pillantott, aki még mindig egy helyben állt és
némán tátogott valamit.
- Dylan mit műveltél Bellával? - ment közelebb
hozzá.
- Hagyd, Jamie, úgysem hajlandó válaszolni! -
felvontam az orromat, majd arrébb mentem, hogy befejezzem a művemet.
Dylan mindeközben kiment a szobából és barátom
helyet foglalt az egyik bárszéken. Elővettem két tányért és letettem az
asztalra a salátával együtt. Mertem mindegyikünknek és nekiláttunk a frissen
elkészített ennivalónak. Alig-alig beszéltünk, mindketten a gondolatainkba
merültünk.
Miután végeztünk, bepakoltam a mosogatóba és
elmentem fürdeni. A víz alatt végiggondoltam a mai napomat és elégedetten
nyugtáztam, hogy csöppet sem akciómentesen telt el. Bár Dylan még mindig
aggasztott és furdalt a kíváncsiság, hogy vajon milyen magyarázattal rukkolt
volna elő akkor, ha Jamy nem lépett volna be és szakította volna félbe.
Másnap reggeli után magamra kaptam egy sportos
öltözéket és kiléptem az ajtón. Szerencsémre, hogy nem indultam el azonnal,
máskülönben letapostam volna a szép rózsacsokrot, ami a lábtörlőn feküdt.
- Hát ez? - kérdeztem halkan és lehajoltam,
hogy felvegyem.
A csokor belsejében egy kis cetli állt, rajta
egy sor írással:
„Én nem
tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok. …
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!”
Remélem, hogy feldobtam a napodat és várom, hogy újra lássalak, drága
Bella!
A vers gyönyörű volt, a virágokkal együtt,
melyek illata bódító volt. Viszont hiányt éreztem valahol belül, hisz nem
tudtam meg, hogy ki küldte. Becsuktam az ajtót és a konyhába siettem, hogy víz
alá tegyem. A nappaliban mintha láttam
volna egy vázát! Bementem a szobába és az egyik polcon meg is láttam a kék
tárgyat. Levettem és visszasiettem, teletöltöttem és belehelyeztem a virágokat.
Gyönyörűen mutattak. Letettem az étkezőasztalra és pár percig még gyönyörködtem
a látványába, majd sietve távoztam a reggeli kocogásomra.
Futás közben végig azon agyaltam, hogy vajon
ki hozhatta a csokrot. Biztos valaki, akit ismerek. Nem, egy vadidegen! Persze, te idióta, ennyire sügér már te sem
lehetsz! Néha kicsit megrémít, hogy a belső énem milyen gonosz…
Lihegve léptem be a házba, ahol Tamara
fogadott.
- Kié az a csokor virág az asztalon? -
érdeklődött.
- Hát… ömm… én kaptam. Ott feküdt az ajtó
előtt és akkor vettem észre, mikor épp indultam volna futni.
- Egy titkos hódoló? - sikított fel örömében.
- Csss, fogalmam sincs! - fogtam be a száját,
nehogy a srácok lejöjjenek, hogy megnézzék, miért sikítozunk. - Egyelőre még én
magam sem tudom, ki küldhette, de remélem, hogy hamarosan ki tudom deríteni.
Kaptam még egy kis kártyát is hozzá.
Amint kihúztam a zsebemből barátnőm azonnal
kikapta a kezemből és csillogó szemekkel olvasni kezdte. Mikor a végére ért
megölelt és csak úgy ragyogott a boldogságtól.
- Úristen, Bella, valaki oda meg vissza van
érted! És ez az üzenet… Istenem, meg akarom ismerni a srácot, szóval ajánlom,
hogy minél előbb derítsd ki, ki az!
- Rendben, rendben, megpróbálhatom! -
nevettem, majd felmentem, hogy átöltözzek.
A nap folyamán a fiúk is észrevették a konyhát
díszítő növényt és mindenki érdeklődött, hogy ki és miért kapta. Mindegyiknek
elmeséltem, hogy hogyan találtam meg. Jamie szemében mintha féltékenységet
fedeztem volna fel, bár erre kicsit rásegítettem én is, hisz többször is
elmondtam neki, hogy mennyire figyelmes és romantikus ajándék. Dylan meg
ugyanolyan közömbös maradt, mint a mesélés előtt. Nem is vártam mást tőle…
A következő napokban minden egyes reggel egy
csokor virág várt rám az ajtó előtt, egy kis üzenettel a rózsák és/vagy
liliomok között. Mindegyiken egy romantikus kis versecske vagy egy sor állt.
Tamara már nagyon izgatott volt, hisz szerinte, ha valaki ennyire figyelmes és
kitartó, hamarosan fel fogja fedni magát és randira fog hívni. Jóslata be is
igazolódott.
Pénteken a romantikus kis sorocskán kívül egy
mondat is volt:
„Eljössz velem randizni? Ha
igen, este nyolckor várlak a kapuban!”
Az üzenetet természetesen
megmutattam barátnőmnek is, aki azonnal elrángatott vásárolni, mivel leszögezte,
hogy muszáj elmennem. Nem akartam letagadni, hogy semmi kedvem sincs menni,
hiszen már nagyon kíváncsi voltam. És egyébként is, semmit sem veszíthetek
vele! Ha valaki ennyire romantikus, az
rossz ember nem lehet! Talán még szerencsém is lesz ma este!
Délután ötkor érkeztünk
vissza a házba. A srácok épp a tévé előtt döglöttek, mert állításuk szerint
semmi mást nem lehet csinálni. Na persze!
Hahó, ott van kint egy hatalmas medence, de sebaj! Észrevették a sok
szatyrot a kezünkben és inkább nem is kérdeztek semmit, ám Tamy nem hagyta
annyiban a dolgot és vidáman elcsacsogta, hogy ma este randim lesz a titkos
hódolómmal. Természetesen Jamie nem tartotta jó ötletnek, mert szerinte
veszélyes lehet, mert nem tudhatom, ki fog rám várni. Ugyan kicsit igazat is adtam
neki, de T nem hagyta, hogy haverom véleménye elvegye a kedvem a randitól.
Egy testre simuló, barna pamut ruhát adott
rám, és kiválasztott egy világosbarna magas sarkút. Az összhatás eléggé jól
nézett ki. Büszkén néztem végig magamon a tükörben, majd leültem a székre és
barinőm el is kezdte a sminkelésem. Miután végzett vele, megfésülte és befonta
a hajamat.
- Készen állsz! Bella, gyönyörű vagy! - ölelt
meg elégedetten.
- Nagyon szépen köszönöm!
Az ágyról felvett egy barna dzsekit és a
kezembe adta, mondván, hogy nem lesz ám olyan meleg este, mint napközben.
Nyolc előtt pár perccel lebaktattunk a lépcsőn
és a fiúk elé álltunk, hogy megtudjuk, mit gondolnak Tamara munkájáról.
Mondanom sem kell, hogy Jamie azonnal bókolt a megjelenésemnek. Dylan előbb
alaposan végigmért - elidőzött egy darabig a mellemnél - majd egy mosollyal
nyugtázott, hogy nagyon csinos vagyok. Hoppá,
az első bók, amit hallottam Dylan Frendsontól!
Az ajtóban elköszöntem T-től, és megígértem
neki, hogy másnap reggel mindent részletesen elmesélek, és ha nem érzem jól
magam a fiú társaságában, azonnal SMS-ezek neki!
Nyolckor izgatottan álltam a kapuban a
kabátomat szorongatva.
- Hát eljöttél? - hallottam meg egy vidám,
ámde ismerős hangot magam mellől.
A hang irányába fordítottam a fejem, és amikor
megpillantottam az illetőt, ledöbbentem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése