10. fejezet

 Felocsúdtam a döbbenetemből, nyeltem egy nagyot, majd nagy nehezen a szemébe néztem.

 - Sam? 

 - De... Te mégis mit keresel itt? - nevetem el magam.

 - Kérdezhetném én is ezt tőled. Igazából pár napra jöttem csak, itt lakik az unokahúgom és minden nyáron egyszer meglátogatom. A minap megláttalak a városban sétálni egy sráccal, ekkor gondoltam, hogy felkereslek. 

 - Oh, értem. Akkor te küldted nekem a rózsákat? 

 - Rózsákat? Nem, én csak egy rózsát küldtem neked, amivel randira hívtalak. - mondta, szeméből pedig sütött a zavarodottság.

 Ez az egész annyira furcsa volt számomra. Meg voltam róla győződve, hogy aki randira hívott, az küldte a virágokat is. De Sam tagadta az egészet. Remek, most megint törhetem a fejem, hogy vajon ki a titkos hódolóm.

 - Ha szabad megkérdeznem, miért hívtál el randizni? - kérdeztem, mikor belekaroltam és elindultunk. 

 - Igazából mikor megláttalak, eszembe jutott az a nap, amikor nálatok vacsoráztunk. Csodás este volt, csak sajnos nem tudtuk befejezni - egy szomorkás mosolyt vetett felém, majd folytatta. - Avval a sráccal olyan felszabadult voltál és olyan gyönyörű. Így hát megtudakoltam, hogy hol laksz és azt hiszem, a többit már tudod. 

 Csendben sétálgattunk a parton, ugyanis Sam elárulta, hogy nem egy igazi randira fog vinni, csak le a tengerhez beszélgetni. Leültünk a homokba és elmeséltem neki, hogy miért is vagyok itt. Figyelmesen hallgatott, majd elmondta a véleményét erről. Miután jól kibeszéltük az én életemet, ő következett. A történetei elég viccesek voltak, így az egész part a mi nevetésünktől zengett. 

 - Bella, nézd, sajnálom, hogy azután a közös vacsora után nem kerestelek, de rengeteg dolgom volt. De félre ne értsd! Gondoltam rád, mindennap, el is terveztem, hogy elmegyek meglátogatni, csak aztán...

 - Csak aztán mi, Sam? - néztem rá összeráncolt homlokkal. 

 - Nem tudtam, hogy mivel indokoljam meg a látogatásomat. Meg aztán nem tudhattam, hogy otthon vagy-e.

 - Sam, ez már a múlt! Kész, ennyi. Nem tetted meg akkor, de nem fontos, mert most itt vagy velem! - fordultam felé, hogy szembenézhessek vele.

 - Igazad van, drága Bella.

 Olyan gyorsan történt minden, hogy hirtelen fel sem tudtam fogni. Egyik pillanatban még a szemembe nézve mondta ki a nevemet, aztán meg már az ajkaimat csókolgatta. Először el akartam lökni, de mégsem tettem. Hogy miért? Azért, mert ez volt az a csók, amit aznap este kellett volna megkapnom. Rengeteget vártam Samre, álmodoztam arról, hogy egyszer csak bemászik az ablakomon, felébreszt álmomból, karjaiba ránt és megcsókol. De nem. 

 Most viszont itt van, itt előttem, csak velem... és megtette, amit álmomban képzeltem csak azután a vacsora után.

 Az elején még ugyan nem viszonoztam, de amint felocsúdtam, rögtön az ajkaimat mohón az övére tapasztottam. Égett bennem a vágy, hogy még többet kapjak a fiúból. Akartam őt. Itt és most! 

 Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így összeölelkezve, de csak arra eszméltem fel, hogy Sam elhúzódik tőlem, és ködös tekintetét rám emeli.

 - Valami baj van? - kérdeztem rekedt hangon.

 - Oh, Bella, ha tudnád mióta várok én erre...

 - Ugyanannyi ideje, mint én! 

 - De, akármennyire is jól esett és akárhogyan is folytatni szeretném, nem tehetem! - hajtotta le szomorúan a fejét. - Bell, ezt nem folytathatjuk! Legyünk csak barátok.

 - Tessék? Ezt miért csak akkor mondod, miután itt smároltál velem? - háborodtam fel.

 Először azt mondja, hogy mennyire kíván, majd hirtelen teljesen más gondolatoktól vezérelve azt kéri, hogy maradjunk csak barátok! Itt valami nem stimmel! 

 - Legalább elárulnád, miért!

 - Azért, mert... Mert... - sóhajtott egy nagyot, majd kinyögte. - Mert nekem barátnőm van.

 Sokkolt a hír. Hogy barátnője van? Ez teljesen megőrült? 

 - Barátnőd van, akit minden bizonnyal szeretsz, közben meg velem enyelegsz? Milyen ember vagy te?

 - Borzalmas, aki egyszerre két gyönyörű lány érzéseivel játszadozik. Tudom, és nagyon sajnálom! De mentségemre szóljon, itt állsz előttem, egy gyönyörű ruhában, ami teljesen kiemeli a csodás alakodat, és teljesen megőrjítesz! 

 Egyszerűen épp ésszel nem bírtam felfogni az iméntieket. Hogy lehet valaki ennyire... szívtelen? Nem törődik mások érzéseivel, azt cselekszi, ami éppen az eszébe jut. Barátnője van, közben pedig a háta mögött randira hív engem, csókolózik velem és játszik az érzéseimmel. Nagyon régóta vártam már arra, hogy Sam ajkai az enyémre tapadjanak, és most, hogy oly hosszú idő után végre megtörtént, minden darabokra tört bennem. Nem voltam többé biztos az érzéseimben, abban sem, hogy mit akarok. Nagyon fájt minden egyes szava, amit bocsánatkérés gyanánt mondott nekem.

 Akaratom ellenére elkezdtek folyni a könnyeim, amiket néhány gyors mozdulattal letöröltem.

 - Áruld el nekem, hogy lehetsz ennyire szívtelen és arcátlan? Van képed randira hívni, megcsókolni és közölni velem, hogy te kapcsolatban élsz? - kiabáltam vele. 

 Nem érdekeltek a tengerparton sétálók, egyedül csak az, hogy kitomboljam magam.

 - Bella... - kezdte, de én közbeszóltam.

 - Ne mondj semmit! Tűnj el innen!

 Mérges, könnyáztatta arccal néztem őt, de csak nem akart menni.

 - Nem hallottad? Azt mondtam takarodj innen! Soha többé nem akarlak látni, felfogtad? Samuel Lackwood, számomra halott vagy! - ordítottam a képébe.

 Földbegyökerezett lábbal állt előttem és tágra nyílt szemekkel meredt rám. Tudtam, hogy nem ilyesfajta reakcióra számított. Őszintén szólva magam sem értem, miért akadtam ki ennyire. Talán csak a gondolat, miszerint velem csalt meg valakit, készített ki ennyire. De nem érdekelt. Becsapott, és ezt sosem tudom megbocsátani neki! 

 Mivel tudtam jól, hogy ő nem fog elmenni, ezért fogtam magam és faképnél hagytam. Dühösen és összetört szívvel rohantam végig a parton. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben és én csak rohantam. Sejtettem, hogy nem fog utánam jönni, de biztosra akartam menni. Szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam és nem néztem hátra. A nyaraló közelében sem jártam, emiatt nem is mehettem volna haza. De nem is akartam. Nem akartam hazamenni és szembenézni Tamaráékkal, és azt sem akartam, hogy faggassanak. Ezt meg kell emésztenem még, mielőtt bárkinek beszélnék róla. 

 Jó öt perc futás után végül kimerülten ültem le egy padra a parkban. Mivel már jócskán besötétedett, a város meg már nagyban aludt, így egyedül csak én tartózkodtam a környéken. Nem bántam, mivel így legalább csendben el tudok merülni a gondolataimban, anélkül, hogy bárki megzavarna. 

 Térdemet felhúzva lehajtottam a fejemet és szabadjára eresztettem könnyeimet. Képtelen voltam megérteni, hogy hogy lehet valaki ilyen! Samről sosem gondoltam volna, hogy ilyet mer tenni. Jó családból származik, rendes neveltetést kapott, és azon a vacsorán is olyan úriemberhez méltón viselkedett. De most meg mindennek a teljes ellentéte volt. Pofátlan, áruló, olyan, aki magasról letolja mások érzéseit.

 Egy idő után azonban rájöttem, hogy felesleges sírnom emiatt. Hisz ez az ő problémája, ő csókolt meg engem, nem pedig én őt! Valószínűleg soha többé nem fogom látni, és ez idáig sem tartottuk a kapcsolatot. Amik rám törtek érzések a csók közben azok is csak a pillanat művei voltak. A számomra régóta várt történések bekövetkezte váltotta ki belőlem azokat. Eddig is csak barátként tekintettem rá, maximum egy futókalandként. Most viszont már semmi érzés nem köt hozzá. Mint mondtam neki is, ő az én szememben megszűnt létezni.

 Amint felálltam a padról, éreztem, hogy a levegő eléggé lehűlt. Eddig evvel nem foglalkoztam, most viszont eléggé zavart, hisz az a barna dzseki, amit még Tami nyomott a kezembe, nem sokat melegített. Vacogva indultam útnak, közben azon gondolkodva, hogyan menjek haza. Annyit még tudtam, hogy ha a parton végigmegyek, valahogy csak elérek a nyaralóig. De, hogy mennyit kell mennem, arról fogalmam sem volt. Miközben futottam, ilyen dolgokkal nem foglalkoztam, abban a pillanatban mindez jelentéktelen volt, mint az is, hogy éppen merrefelé megyek. Csak egyszerűen menekülni akartam. 

 A parton - sietve haza - azon filozofáltam, hogy mégis mit mondjak a többieknek. Nem árulhatom el a teljes történetet, mert tudom, hogy kiakadnának. Viszont hazudni sem akartam! Azonban elég jól ismerem magam, és tudom, hogy egy idő után valakinek úgyis elmondanám a történteket. De kinek? Jamie biztos kiakadnak, Tamarát nem ismerem még annyira, Dylan teljesen kilőve... Nem maradt senki! 

 Száz meg ezer gondolattal a fejemben, szétfagyva ugyan, de megérkeztem a nyaraló kapujába, ahol megtorpantam. Hogy tudnék úgy a szemükbe nézni, hogy elhitessem velük, hogy minden rendben van?

Úgy, hogy tudom, nem árulhatom el az este történteket. Még nem legalábbis... Istenem, mit tegyek? 

 Ekkor jutott eszembe valami. Vagyis pontosabban valaki, aki nem ismer még annyira, hogy el tudjon ítélni és a korábbi hibáimat a képembe mondja, akit ugyan alig ismerek, mégis legbelül érzem, hogy megbízhatok benne. Akiből kinézem, hogy éjszaka is beengedne egy olyat, mint én, csak azért, hogy meghallgassa.

 Ránéztem a nyaralóra, majd továbbindultam. Pár utcával később meg is érkeztem. Nem tudom, milyen eszement ötlet vezérelt, hogy pont hozzá rohanjak segítségért. De már nem fordulhatok vissza! Ki kell adnom magamból mindent, és tudom, hogy ő a legmegfelelőbb személy a végighallgatáshoz.

 Lábaim szinte automatikusan a kapu felé vették az irányt és mielőtt meggondolhattam volna magam, becsöngettem. Istenem, csak ne a szülei nyissanak ajtót! Iszonyat késő van, én meg sírástól vörös szemekkel állok az ajtóban. Ezt nem gondoltam át elég alaposan! Mi van, ha már alszanak? Totál sötét van bent... És ha van egy kistestvére? Lehet, hogy azt hiszik, valami útonálló vagyok és rég kihívták a rendőröket! El kell tűnnöm innen!

 Gyorsan megfordultam és sietős léptekkel indultam visszafelé, amikor meghallottam, hogy mögöttem kinyitják az ajtót. 

 - Ki az? - szólalt meg egy ismerős hang. - Látlak, szóval gyere vissza, ha már ilyenkor eljöttél!

 Egy mély levegőt véve megfordultam és visszasétáltam oda, ahol ő állt. Elkerekedett szemekkel nézett rám, mikor felismerte, hogy ki is vagyok. Tudtam, hogy mindenkire számított, csak rám nem. Pláne ekkor! Mélyen a szemébe nézve halványan elmosolyodtam.

 - Szia, Andrew!